Határok tánca kiállítás
„A festői képzeletünk ajtaját mindig a realitás és az álom közötti fal választja el. Mindig nyitva áll, ha megtaláljuk a kulcsot hozzá, ha engedjük a mindennapok bezárt kényszereiből a kilincsre tenni a kezünket és engedünk annak a kinyíló világnak, ami a határtalan sejtelem, a megérzéseken keresztül az élet válaszaihoz vezetnek minket. De mégis úgy érezzük, hogy nem jutunk végső válaszokhoz, ezért találóan adta Fehér Melinda első tárlatának a Határok tánca címet.” (idézet Breznay András megnyitó beszédéből)
Kiállításomon az elmúlt 2 évben készített képeimet mutattam be, melynek a Határok tánca címet adtam: határaink a kapcsolatainkban, önmagunk határai, a természet, illetve épített környezet és ember között húzódó határvonalak, falainkból való kitörés vágya.
Festészetemben személyes élményeimet és a környezetünk változásainak hatását dolgozom fel. Foglalkoztat a létünk egyensúlya; képzeletünk által teremtett világ és a valóság közti kapcsolat, a természet, közösség és ember; az egység és egyén dilemmái. Témáim, mondanivalóm a táj és a figura absztrakt átültetésével, áttűnésekben, egymásra fedő-áttetsző rétegekben, megtört felületekben nyilvánul meg.
„A kiállításon igazából a természeti elemek táncát láthatjuk, a föld, fény, víz, levegő játékos határvonalainak párbeszédeit. Amikor körbenézünk Fehér Melinda kiállításán, akkor azt érezhetjük, hogy mintha ábrázolni tudja a levegő esszenciáját, azt a hasító oxigént, aminek beszippantása boldogsággal tölti el az embert. No, nem romantikus boldogság ez, hanem elemi szükség, az élet egyik legfontosabb esszenciájának élő energiaforrása . A szél, a légtömegek vándorlása és szinte épülettömbökké válásában önkéntelenül felvetődik René Magritte festményei, de a fülünkben ott kattog Jean Michel Jarre Oxigén című zeneszáma is. Melinda viszont egy sajátos stílust fejlesztett ki, nevezhetnénk Aeropittura plain airnek.”
„Fehér Melinda képei nem csak a természet újrafogalmazásának a rácsodálkozása, hanem elgondolkozásra késztető képeket is találhatunk, például a Carpe Diemet, a félbevágott Balaton köré settenkedő harácsoló kapitalizmust is sikerült láttatni egyszerű spontán ecsetvonásokkal. Vagy a stégen elhomályosuló formák felidézik a jelenlét, jövő és múlt fogalmát. Az anyagba a festékbe ágyazott ontologikus vágyakozás a végtelen felé és ennek az érzésnek az eltompuló múltfelidéző elhomályosulását ragadta meg.” (idézet Breznay András megnyitó beszédéből)
